Home Filozófia Az egó – ellenség vagy szövetséges?

Az egó – ellenség vagy szövetséges?

16
0
bekeego

Oszd meg és legyél áldott!

Régóta elterjedt hitrendszer az ezoterikusok és a spirituális utakon járók között, hogy az egó valamiféle rossz, gátló tényező, amit le kell győzni, félre kell állítani.

Vannak, akik büszkén hirdetik, “Én már megszabadultam az egómtól. Én már csak azért vagyok itt, hogy másokon segítsek”.
Közben észre sem veszik, hogy jóformán egóból állnak csupán.

Az Összhang a cél

bekeego
A cél az, hogy megtaláljuk az összhangot önmagunkkal. A tudat, az egó és a test olyan, mint lovas és lova. Ha küzdenek egymással, mindenki rosszul jár, de amint elfogadja mindenki a maga helyét és egymást kezdik segíteni, megvalósul az összhang.

De mi az egó? Aki tanult pszichológiát, annak rögtön beugrik Freud, aki lefektette pszichoanalízis alapjait és a tudat három rétegét különböztette meg: Id, mint állati, ösztönös réteg, Ego mint hétköznapi tudat, elme, és Superego, mint külső hatásra kialakult felettes én.

Egó = Én

Az egó eredetileg ugyanis ennyit jelent: “Én”. Az ezoteria világában azonban egy felvett álarcot, külső réteget, maszkot jelent. Ez pedig a perszóna (személyiség) a pszichológiában.
Amikor tehát az egóellenes hitrendszerrel találkozunk, tartsuk szem előtt, hogy az illető a perszónával, a külső személyiséggel harcol, nem pedig a valódi Énnel.

Freud szerencsére éppen olyan meghaladott, mint Frazer vagy Platón. Elindították a folyamatokat, de azon túl, hogy ráleltek valami fontosra, szinte mindenben tévedtek.

Egó = Bőr

Mi hát az egó a spiritualitás világában? A tudat legkülső rétege. Az egóra éppen olyan szükség van, mint a bőrünkre. Az egó a spiritualitásban ugyanaz, mint a bőr a test világában: ez az elsődleges határoló felület és védelmi vonal a külvilág és az egyén között, egyszersmind önálló érzékszerv is.

Ahogy a bőrünket nem érdemes túlmisztifikálni a fontossága elismerése mellett, ugyanúgy az egót (avagy perszónát) is a maga helyén kell kezelni: egységben az egésszel.

Amiként a bőrünket nem tekintjük valami mumusnak, úgy az egónk is, a tudatunk határoló részeként elfogadva máris szövetségesünkké válik.

És amiként a bőrünk is koszolódik és viszketni tud, az egónkat is érdemes tisztán és ápoltan tartani. A rühes, szagló bőr pont olyan visszataszító, amilyen vonzó a tiszta, csendes egó.

Egó = Szövetséges

Dobjuk ki tehát az egóellenes hitrendszereket, béküljünk ki magunkkal, fogadjuk el az egónkat lényünk részeként és a szövetségesünkké válik. Tudjuk, hogy csupán egyetlen élet erejéig kísér el (kivéve, ha vámpírokká válunk), éppen úgy, ahogy a testünk is.
Ha butaságnak tartjuk a saját testünk ellen való küzdelmet, nos, az egóellenességet is ugyanolyan tévedésnek fogjuk látni.

Elfajzott egók

Ha a szövetséget nem kötjük meg, és folytatjuk a harcot, akkor azzal önmagunknak ártunk. Négyféle vereség is érhet minket – hiszen aki harcol, az veszíthet is.

1. A felfújt lufi egó

A leggyakoribb elfajzás a felfúvódás. Az ilyen egó nem erősödik, csupán növekszik, hatalmasra duzzad és látványos – ám üres belül, érdemi tartalom nélkül.
És minél nagyobbra fúvódik, annál kisebb tű kell ahhoz, hogy kidurranjon.

Felfújt lufi egó

2. A játszmás egó

Ha az egó újra és újra harcba hív, és játszmákba bonyolódik, lassan de biztosan felzabálja önvalódat. Elmédet egyre inkább a csaták, a játszmák fogják kitölteni, és az egód egyre erősebb, vastagabb lesz. Amikor pedig lehull az álarc, mögötte egy szétrohadt tudat marad.

Álarcos egó

3. Az elengedett egó

Milyen gyakran is mondják: engedd el az egód! Békét akarsz? Az ‘én’ az egó, az ‘akarok’ a törekvés – engedd el az egót és a törekvést és békére lelsz.

Végül is… igen, elengedheted az egód, az akaratot, és akkor békés leszel, kedves és aranyos.
Pont mint egy birka. Birka akarsz lenni? A te dolgod. Nézd, milyen édesen mosolyog!

Egészen a vágóhídig…

elengedett birka egó

4. A vérkomoly egó

Mind ismerünk olyan embereket, akik túlságosan komolyan veszik magukat. Szentül hiszik, hogy önnön fontosságuk mindenen túlmutat, és őket komolyan kell venni. Hiszen fontosak. Meg komolyak. Mert a fontosság komolyságot igényel és a komolyság fontosságot teremt.

Közben észre sem veszik, hogy végtelenül jelentéktelenek a teljes egészhez képest, és ha találkoznának gyermekkori énjükkel, kölcsönösen elborzadnának – a gyermek azon, milyen savanyú és ijesztő a bácsi/néni, a felnőtt pedig azon, mennyire csélcsap és vidám a gyermek.

Vérkomoly egó

(Tegyük hozzá, a természetes komolyság nem ide tartozik. Egy gyermek is lehet komoly, sőt ők tudnak igazán természetes komolysággal megnyilvánulni. A valódi tekintély sem tartozik ide, amit tettekkel és példamutatással érdemel ki valaki. A vérkomolyság egy álarc, egy szerep, amely a belső sivárságból és a karizma hiányából fakad).

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here